Az MBR-ben található programkódot, avagy boot managert, sokszor csak a rendszerindítás nulladik fokozataként emlegetik. Ez az alfejezet a korábban említett két boot managert tárgyalja: a boot0-t és a LILO-t.
A boot0 boot manager: A FreeBSD telepítője vagy a boot0cfg(8) által kialakított MBR alapértelmezett állapotban a /boot/boot0 állományon alapszik. (A boot0 program nagyon egyszerű, hiszen az MBR-ben elhelyezhető kód csak 446 byte hosszúságú lehet, mert a végében még el kell férnie a slice-táblának és az 0x55AA azonosítónak.) Ha telepítettük a boot0-t és a lemezeinken több operációs rendszer is megtalálható, akkor a rendszerindítás során egy hasonló képet kell látnunk:
Más operációs rendszerek, különösen a Windows®, telepítésük során felülírják a már meglevő MBR-t a sajátjukkal. Ha ez történne, vagy egyszerűen csak szeretnénk a meglevő MBR-t lecserélni a FreeBSD MBR-jével, adjuk ki a következő parancsot:
# fdisk -B -b /boot/boot0 eszköznév
ahol az eszköznév annak az eszköznek a neve, ahonnan a rendszert indítani szeretnénk, tehát például ad0 az első IDE-lemez esetén, vagy ad2 a második IDE-vezérlőn található első IDE-lemez esetén, illetve da0 az első SCSI-lemez esetén, és így tovább. Ha testre akarjuk szabni az MBR-t, használjuk a boot0cfg(8)-t.
A LILO boot manager: Ezen boot manager telepítéséhez és beállításához elsőként indítsuk el a Linuxot és vegyük hozzá az alábbi sort a rendszerünkben található /etc/lilo.conf konfigurációs állományhoz:
other=/dev/hdXY table=/dev/hdX loader=/boot/chain.b label=FreeBSD
A fenti sablont kiegészítve, a linuxos
konvenciók szerint adjuk meg a FreeBSD elsődleges
partícióját és
meghajtóját úgy, hogy az
X-et átírjuk a
linuxos meghajtó betűjelére és az
Y-t átírjuk a Linux®
elsődleges partíciójának
számára. Ha
SCSI-meghajtót használunk, a
/dev/hd részt is át
kell írnunk az előbbiek mellett
/dev/sd-re. A
loader=/boot/chain.b sor elhagyható
abban az esetben, ha mind a két operációs
rendszer ugyanazon a meghajtón található.
Ha befejeztük a módosítást, futtassuk
le a /sbin/lilo -v parancsot a
változtatásaink életbe
léptetéséhez. Ezt
ellenőrizhetjük is a képernyőn
megjelenő üzenetek alapján.
Az első és a második fokozat fogalmilag ugyanannak a programnak a része, a lemezen ugyanott helyezkedik el. A tárbeli megszorítások miatt ugyan el kellett választani őket egymástól, de a telepítésük mindig egy helyre történik. A telepítő vagy a bsdlabel (lásd lentebb) használata során a /boot/boot nevű kombinált állományból másolódnak ki.
Az állományrendszereken kívül találhatóak, az aktív slice első sávjában, annak első szektorától kezdődően. Ez az a hely, ahol a boot0, illetve a többi boot manager is keresi a rendszerindítás folytatására alkalmas programot. A felhasznált szektorok száma könnyedén kideríthető a /boot/boot méretéből.
Legfeljebb 512 byte-os méreténél fogva a boot1 állomány nagyon egyszerű felépítésű, és éppen csak annyit tud a slice-ra vonatkozó információkat tároló FreeBSD bsdlabel-ről, hogy megtalálja a boot2-t és elindítsa.
A boot2 már egy kicsivel ügyesebb, és eléggé ismeri a FreeBSD állományrendszerét ahhoz, hogy megtaláljon rajta állományokat, valamint képes egy egyszerű felületet nyújtani a rendszermag vagy a betöltő megválasztásához.
Mivel a betöltő pedig már ennél is okosabb, és egy könnyen használható rendszerindítási konfigurációt tud a felhasználó számára nyújtani, ezért a boot2 általában ezt indítja el, de előtte közvetlenül a rendszermag futtatását végzi el.
Ha le kellene váltani a korábban telepített boot1 és boot2 fokozatokat, használjuk a bsdlabel(8)-t:
# bsdlabel -B lemezslice
ahol a lemezslice annak a lemeznek és slice-nak a kombinációja, ahonnan indítjuk a rendszerünket, például az első IDE-lemez első slice-a esetén ez az ad0s1.
A veszélyesen dedikált mód (Dangerously Dedicated Mode): Amikor a bsdlabel(8) meghívásakor csak a lemez nevét használjuk, például ad0-t, a parancs egy veszélyesen dedikált lemezt hoz létre, slice-ok nélkül! Szinte biztos, hogy nem ez az, amire szükségünk lenne, ezért mindig ellenőrizzük kiadása előtt a bsdlabel(8) parancsot!
A betöltő a három fokozatú rendszertöltés utolsó állomása. Az állományrendszerben /boot/loader néven találhatjuk meg.
A rendszertöltőt az egyszerű konfigurálhatóságot támogató, felhasználóbarát eszköznek tervezték, és könnyen megtanulható, beépített parancsokat használ, melyek mögött egy összetettebb parancsokat ismerő, erősebb értelmező áll.
Az inicializálás során a rendszertöltő megpróbálja megkeresni a konzolt, és a lemezek közül igyekszik megtalálni azt, amelyikről elindult a rendszer. A keresések eredményének megfelelően beállítja a változókat, majd elindul egy értelmező, ahol vagy szkriptből olvasva, vagy pedig interaktívan feldolgozásra kerülnek a parancsok.
A rendszertöltő ezt követően beolvassa a /boot/loader.rc állományt, az pedig alapértelmezés szerint feldolgozza a /boot/defaults/loader.conf állományt, ahol a változók értelmes kezdőértéket kapnak, valamint feldolgozza még a /boot/loader.conf állományt is, ahol a változók értékeit változtathatjuk meg. Miután ez lezajlott, a loader.rc a változók értékeinek megfelelően cselekszik, betöltve az ily módon kiválasztott rendszermagot és a hozzá választott modulokat.
Végezetül, a rendszertöltő beiktat egy, alapértelmezés szerint 10 másodperces várakozási szünetet, majd elindítja a rendszermagot, ha azt meg nem szakítjuk egy billentyű lenyomásával. Ha megszakítjuk ezt a várakozást, a rendszertöltő egy parancssort ad, amelyen keresztül egyszerű parancsokat adhatunk ki neki: állíthatjuk a változók értékeit, modulokat távolíthatunk el a memóriából, modulokat töltethetünk be, elindíthatjuk a rendszert vagy újraindíthatjuk a számítógépet.
Következzenek a leggyakrabban használt parancsok a rendszertöltőben. Az összes itt elérhető parancsot a loader(8) man oldalon találjuk meg.
Megkezdi a rendszermag betöltését, ha nem szakítjuk meg a várakozást másodpercekben megadott időtartam alatt. Ekkor egy visszaszámlálást láthatunk, ami az alapértelmezés szerint 10 másodperctől indul.
Amennyiben léteznek, a megadott opciókkal azonnal megkezdi a megadott rendszermag betöltését. A rendszermag paraméter csak abban az esetben adható meg, ha előtte kiadtunk egy unload parancsot, máskülönben a korábban betöltött rendszermaggal indul a rendszer.
Végigmegy a modulok ugyanazon automatikus konfigurációján, ahogy az a normális rendszerindítás során is történik. Ezen parancs használatának csak akkor van értelme, ha előtte az unload parancsot használjuk, megváltoztatunk egy-két változót, általában a kernel-t.
A /boot/loader.help állományban fellelhető súgóüzeneteket mutatja meg. Ha témakörnek indexet adunk meg, akkor az elérhető témakörök listáját kapjuk meg.
Feldolgozza a megnevezett állományt: beolvassa, majd sorról sorra értelmezi. Hiba esetén azonnal megállítja a feldolgozást.
-t
típus]
állománynévA név alapján betölti a rendszermagot, modult vagy az adott típusú állományt. Az állománynév után megadott további paraméterek az állománynak adódnak át.
-l]
[elérési
útvonal]Kilistázza a megadott elérési
útvonalon található
állományokat, vagy ennek
hiányában a gyökér
tartalmát. Ha hozzátesszük a
-l kapcsolót, az
állományok mérete is
látható válik.
-v]Kilistázza az összes olyan eszközt,
ahonnan modulokat tölthetünk be. Amennyiben a
-v kapcsolót is megadjuk,
további részleteket tudhatunk meg
róluk.
-v]Kilistázza a betöltött modulokat. Ha
többet szeretnénk megtudni róluk, adjuk
meg a -v kapcsolót.
Megmutatja a megadott állomány
tartalmát, minden LINES
számú sor után szünetet
tartva.
Azonnal újraindítja a számítógépet.
Beállítja a rendszertöltő környezeti változójának értékét.
Eltávolítja a memóriából az összes betöltött modult.
Íme néhány konkrét példa a rendszertöltő használatára:
Így indíthatjuk egyfelhasználós módban az általunk használt rendszermagot:
boot -s
Távolítsuk el a betöltött rendszermagot és a moduljait, és töltsük be helyettük a korábbi (vagy egy másik) rendszermagot:
unload load kernel.old
Itt használhatjuk a kernel.GENERIC nevet is, amely a telepítőlemezen található általános rendszermagra utal, vagy a kernel.old nevet, amely a korábban használt rendszermagot rejti (például amikor rendszermagot frissítettünk vagy készítettünk magunknak).
Megjegyzés: A következőképpen lehet betölteni a szokásos moduljainkat egy másik rendszermaggal:
unload set kernel="kernel.old" boot-conf
Egy rendszermag-konfigurációs szkript (automatizált szkript, amely ugyanazokat a beállításokat végzi el, amelyeket mi magunk tennénk akkor, amikor a rendszermagot indítjuk) betöltése:
load -t userconfig_script /boot/kernel.conf
A rendszertöltés során megjelenő rendszerüzenetek megjelenítése helyett egy sokkal megnyerőbb, látványosabb rendszerindítást tudunk elérni betöltő képernyők használatával. Egy ilyen képet egészen a konzolos bejelentkezésig, vagy az X felett futó valamelyik bejelentkező képernyő megjelenéséig láthatunk.
FreeBSD alatt alapvetően két típusú környezet létezik. Ezek közül az egyik a hagyományos virtuális konzolos parancssoros felület. Ekkor a rendszertöltés befejeződésekor egy szöveges parancssori bejelentkező promptot kapunk. A másik környezet az X11 által felkínált grafikus felület. Miután telepítettük az X11 szervert és valamelyik munkakörnyezetet, tehát például a GNOME, a KDE vagy az XFce környezetek valamelyikét, a startx paranccsal indíthatjuk el a grafikus felületet.
Némely felhasználók a megszokott szöveges bejelentkezés helyett is inkább valamelyik X11 alapú grafikus bejelentkezést szeretnék használni. A különböző bejelentkező képernyők, mint amilyen az Xorg esetén az XDM, a GNOME esetén a gdm, vagy a KDE esetén a kdm (illetve a Portgyűjteményből származó egyéb megoldások) alapvetően a konzolos bejelentkezés helyett nyújtanak egy grafikus bejelentkező felületet. Ilyenkor a sikeres bejelentkezést követően a felhasználó közvetlenül egy grafikus környezetbe kerül.
A parancssoros felület esetén a rendszertöltő képernyő elrejti az összes rendszerüzenetet és a rendszer indításakor futtatott programok üzeneteit. Az X11 használata esetén azonban a felhasználók ezzel együtt már a többi, alapértelmezés szerint grafikus felülettel rendelkező rendszerhez (Microsoft® Windows vagy más nem-UNIX operációs rendszer) hasonló élményt nyernek.
A FreeBSD csak BMP (.bmp) vagy ZSoft PCX formátumú, 256 színű rendszerbetöltő képek megjelenítését támogatja. Emellett szabványos VGA kártyákon csak akkor fog működni, ha a kép 320x200 vagy annál kisebb felbontású.
Nagyobb méretű képek esetén, egészen az 1024x768-as felbontásig, a FreeBSD VESA támogatására lesz szükségünk. Ezt vagy a rendszer indításakor a VESA modul betöltésével engedélyezhetjük, vagy ha a rendszermag konfigurációs állományában megadjuk a VESA sort és készítünk egy saját rendszermagot (lásd 8 fejezet). A VESA támogatáson keresztül a felhasználók a teljes képernyőt betöltő rendszerbetöltő képeket is meg tudnak így jeleníteni.
A rendszerbetöltő képernyő a rendszer indítása közben bármikor tetszőlegesen kikapcsolható egy tetszőleges billentyű lenyomásával.
A megadott betöltőképernyő alapértelmezés szerint a képernyővédő szerepét is betölti az X11 felületén kívül. Ha tehát egy ideig nem használjuk a számítógépünket, akkor a képernyő átvált a betöltőképre és folyamatosan változtatni kezdi az intenzitását, a nagyon világosból a nagyon sötétbe, majd újrakezdi. Az alapértelmezett képernyővédő az /etc/rc.conf állományban a saver= sor megadásával állítható át. Ehhez a beállításhoz több különböző beépített képernyővédő tartozik, ezek teljes listáját a splash(4) man oldalon olvashatjuk. Ezek közül az alapértelmezett a “warp”. Az /etc/rc.conf állományban megadható saver= csak a virtuális konzolokra vonatkozik, az X11 bejelentkező képernyőire semmilyen hatással sincs.
A rendszerbetöltő néhány üzenete, valamint a rendszerindítási opciókat tartalmazó menü és a hozzá tartozó visszaszámlálás még a rendszerbetöltő képernyő használata során is meg fog jelenni.
A http://artwork.freebsdgr.org címen találhatunk néhány ilyen betöltőképernyőt. A sysutils/bsd-splash-changer port telepítésével pedig a rendszer egyes indításakor egy előre megadott gyűjteményből tudunk véletlenszerűen választani egyet.
A betöltőképet tartalmazó (.bmp vagy .pcx kiterjesztésű) állományt a rendszerindító partícióra, például a /boot könyvtárba kell tennünk.
A normál (256 szín, legfeljebb 320x200-as felbontású) képek esetén a következő sorokat adjuk hozzá a /boot/loader.conf állományhoz:
splash_bmp_load="YES" bitmap_load="YES" bitmap_name="/boot/betöltőkép.bmp"
Nagyobb felbontás esetén (legfeljebb 1024x768-as méretig) pedig a /boot/loader.conf állománynak a következőket kell tartalmaznia:
vesa_load="YES" splash_bmp_load="YES" bitmap_load="YES" bitmap_name="/boot/betöltőkép.bmp"
Az iménti példában feltételeztük, hogy a /boot/betöltőkép.bmp állományt használjuk betöltőképként. Amikor azonban PCX állományokat akarunk használni, a következő sorokat kell megadnunk, a felbontástól függően a vesa_load="YES" sorral kiegészítve:
splash_pcx_load="YES" bitmap_load="YES" bitmap_name="/boot/betöltőkép.pcx"
Természetesen a kép neve sem csak “betöltőkép” lehet. Tetszőlegesen elnevezhetjük, egyedül csak arra kell ügyelünk, hogy BMP vagy PCX formátumú legyen: splash_640x400.bmp vagy például blue_wave.pcx.
További érdekes beállítások a loader.conf állományból:
Ennek megadásakor nem jelenik meg a rendszerindítási lehetőségeket felkínáló menü, de a visszaszámlálás megmarad. Hiába tiltjuk le a menüt, ilyenkor továbbra is választanunk kell a lehetőségek közül.
Ezzel a beállítással a menüben látható “FreeBSD” feliratot cserélhetjük le a korábbi kiadásokban szereplő színes démonos emblémára.
| Előző | Tartalom | Következő |
| A rendszerindítás problémája | Fel | Kapcsolat a rendszermaggal a rendszerindítás folyamán |
Ha kérdése van a FreeBSD-vel kapcsolatban, a következő
címre írhat (angolul): <freebsd-questions@FreeBSD.org>.
Ha ezzel a dokumentummal kapcsolatban van kérdése,
kérjük erre a címre írjon: <gabor@FreeBSD.org>.