Fejezet 3. Telepítés

Ehhez a következő három floppy image-re lesz alapvetően szükségünk: floppies/boot.flp, floppies/kern1.flp és floppies/kern2.flp. Ezeket az image-eket az fdimage vagy dd(1) segédprogramokkal kell rámásolnunk lemezekre.

Ha magukat a terjesztéseket akarjuk letölteni (mert például egy DOS típusú állományrendszerről akarunk telepíteni), akkor az alábbi terjesztéseket kell beszereznünk:

• base/

• manpages/

• compat*/

• doc/

• src/ssys.*

A teljes folyamatot, valamint a telepítéssel kapcsolatos általános tudnivalókat valamivel bővebben a kézikönyv FreeBSD telepítésével foglalkozó részéből ismerhetjük meg.

Egy 3,5 colos (1,44 MB kapacitású) lemezen 1 474 560 byte-nyi adat fér el. A rendszerindításhoz használt image mérete is pontosan 1 474 560 byte.

A rendszerindító lemezek előkészítése során elkövetett hibák általában a következők:

• Amikor az image-eket FTP-n keresztül töltjük le, elfelejtünk bináris (binary) átviteli módot használni.

  Egyes FTP kliensek alapértelmezés szerint szöveges (ascii) módban viszik át az állományokat, és ennek során megpróbálják a sorvége karaktereket az adott operációs rendszer konvenciói szerint átalakítani. Ilyenkor szinte kétségtelen, hogy ezzel tönkreteszik az image-et. Ezért ne felejtsük el ellenőrizni a letöltött image-eket: ha a méretük nem egyezik meg pontosan a szerveren levő változatukéval, akkor gyaníthatóan a letöltés közben történt velük valami.

  Megoldás: miután csatlakoztunk a szerverhez, de még mielőtt elkezdük volna a letöltést, az FTP kliens parancssorában gépeljük be, hogy binary.

• Az image lemezre másolása a DOS copy parancsának (vagy hasonló grafikus eszközök) használatával.

  A copy és a hozzá hasonló programok nem használhatóak erre a célra, mivel az image-eket közvetlenül a rendszeindításhoz hozták létre. Ennek megfelelően az egyes image-ek a lemezek teljes tartalmát sávról sávra tartalmazzák, és így nem hétköznapi állományként kell velük bánni. Ezeket a floppykra alacsonyszintű eszközök (például az fdimage vagy rawrite) segítségével, “nyers” módban kell felvinni, ahogy azt a FreeBSD telepítését leíró útmutatóban is olvashatjuk.

A telepítés részletes leírása a kézikönyv FreeBSD telepítéséről szóló részében olvasható.

A FreeBSD használatához egy 486-os vagy jobb processzorral rendelkező számítógépre, 24 MB vagy annál több memóriára, és legalább 150 MB tárhelyre lesz szükségünk.

A FreeBSD összes változata képes futni szinte bármilyen olcsó MDA típusú grafikus kártyával, de az Xorg használatához már VGA vagy annál jobb videokártya szükségeltetik.

Lásd 4 fejezet.

Jelen pillanatban ennek nincs egyszerű módja. Minden egyes kiadáshoz tartoznak telepítőfloppyk, használjuk ezeket.

Ha egy módosított kiadást akarunk készíteni, kövessük a(z angol nyelvű) Release Engineering cikk útmutatásait.

Először telepítsük a Windowst, majd a FreeBSD-t. A FreeBSD boot managere ekkor képes lesz a Windows és a FreeBSD indítására is. Vigyázzunk, mert ha a Windowst telepítjük fel másodikként, akkor az minden figyelmeztetés nélkül durván felülírja az aktuális boot managert. Ha ezt tapasztaljuk, akkor olvassuk el a következő szakaszt.

A FreeBSD-hez tartozó boot managert háromféleképpen tudjuk újratelepíteni:

• Indítsuk el a DOS-t, lépjünk be a FreeBSD terjesztéshez tartozó tools könyvtárba és keressük meg a bootinst.exe nevű állományt. Indítsuk el a következő módon:

  ...\TOOLS> bootinst.exe boot.bin

  Ekkor a boot manager visszakerül a helyére.

• Használjuk a FreeBSD-hez létrehozott rendszerindító lemezeket, és a telepítőben válasszuk a Custom (Egyéni telepítés) menüpontot, majd azon belül válasszuk a Partition (Partíció) pontot. Itt válasszuk ki azt a meghajtót, ahol korábban a boot managerünk volt (ez valószínűleg a felsorolásban az első lesz) és amikor belépünk a partíciószerkesztőbe, akkor egyből válasszuk a Write (W) opciót (tehát ne változtassunk semmit). Ez megerősítést fog kérni, amire válasszuk a [ Yes ] gombot, és amikor a boot manager kiválasztása rész jelenik meg, válasszuk a FreeBSD Boot Manager pontot. Ezzel a boot manager újra a lemezre íródik. Miután ezzel végeztünk, lépjünk ki a telepítőből és indítsuk újra a rendszerünket a megszokott módon.

• Indítsuk a rendszerünket a FreeBSD rendszerindító lemezéről (vagy CD-jéről), majd válasszuk a telepítőben a Fixit (Javítás) menüpontot. Ezután válasszuk a javítófloppy vagy a(z “élő” állományrendszerrel rendelkező) 2. CD használatát, majd lépjünk be a javításhoz elindított parancsértelmezőbe. Ezt követően adjuk ki az alábbi parancsot:

  Fixit# fdisk -B -b /boot/boot0 eszköz

  A parancsban az eszköz helyére annak az eszköznek a nevét adjuk meg, amelyről a rendszert szoktuk indítani, például ad0 (az első IDE-lemez), ad4 (az első IDE-lemez valamelyik vezérlőn), da0 (az első SCSI-lemez) stb.

Ezeken a gépeken az IBM BIOS-ának egy korai hibás változata található, amely a FreeBSD által használt partíciókat tévesen “suspend-to-disk” típusú partícióknak tekinti. Ennek következtében amikor a BIOS megpróbálja értelmezni a FreeBSD által létrehozott partíciót, megakad.

Az IBM [1] szerint az alábbi típus/BIOS változatokban található meg ez a hiba.

Úgy értesültünk, hogy az IBM BIOS-ok későbbi változataiban ismét felbukkant ez a típusú hiba. Ebben az üzenetben Jacques Vidrine <nectar@FreeBSD.org> a FreeBSD laptop computer levelezési lista tagjainak egy olyan módszert mutat be, ami segíthet, ha az újabb típusú IBM laptopunk nem tudja elindítani a FreeBSD-t, és így váltani tudunk a BIOS előző vagy következő verziójára.

Ha régebbi típusú BIOS-szal rendelkezünk és a frissítés nem megoldható, akkor a FreeBSD-t telepíthetjük úgy is, hogy megváltoztatjuk a FreeBSD által használt partíció azonosítóját és egy olyan rendszerindító blokkot telepítünk, amelyik képes ezt kezelni.

Ehhez először is a gépet egy olyan állapotba kell visszahoznunk, ahol már túl tudunk jutni a rendszerindító képernyőn. Ezt úgy tudjuk elérni, ha nem engedjük, hogy a gép indulása közben észrevegye az elsődleges lemezen található FreeBSD partíciót. Erre az egyik lehetséges megoldás, ha a gépből ideiglenesen eltávolítjuk a merevlemezt és átrakjuk egy régebbi ThinkPadba (például egy ThinkPad 600-as típusba) vagy a megfelelő átalakító használatával az asztali számítógépünkbe. Miután ezzel megvagyunk, töröljük le a FreeBSD partícióját és tegyük vissza a lemezt. Ekkor a ThinkPad újból működőképes lesz.

Ezt követően az alábbi utasításokat követve tudjuk telepíteni a FreeBSD-t:

A kedves Olvasónak meghagytuk azt az esetet, amikor ugyanezen a konfiguráción OpenBSD és FreeBSD rendszereket akarunk egyszerre használni.

Igen, ez lehetséges, de egyáltalán nem ajánlott.

Manapság ha egy IDE-meghajtón hibás szektorokat találunk, akkor az arra utal, hogy hamarosan tönkremegy (a meghajtó belső átképező funkciói már képesek megbirkózni a rossz szektorok növekvő számával, ami arra enged következtetni, hogy a lemez felülete jelentős mértékben sérült). Ezért inkább egy új merevlemezes meghajtó vásárlását javasoljuk.

Ha hibás SCSI-meghajtónk van, ezt a választ olvassuk el.

Ha olyan furcsa dolgokkal találkozunk a telepítőfloppy használata során, mint például a lemez állandó darálása vagy a rendszer váratlan újraindulása, akkor a következő három kérdést érdemes feltennünk magunknak:

1. Biztos, hogy új, frissen formázott, teljesen hibamentes floppykat használunk (tehát olyanokat, amelyeket egy frissen bontott dobozból vettünk ki, és nem olyanokat, amelyeket valamelyik magazin mellékletéből szedtük ki vagy éppen három évig az ágy alatt tároltunk)?

2. Biztos, hogy bináris (vagy image) módban töltöttük le a lemezek image-eit? (Ne szégyelljük, mindenki életében legalább egyszer töltött már le véletlenül bináris állományt szöveges formátumban!)

3. Windows 95 vagy Windows 98 alatt DOS módban használtuk az fdimage vagy rawrite parancsot? Ezek az operációs rendszerek általában nem férnek össze az olyan programokkal, amelyek közvetlenül a hardverrel akarnak kommunikálni, amire a lemezek írásához is szükség van. Ez a probléma leginkább akkor merülhet fel, amikor a grafikus felületen belül egy DOS ablakban futtatjuk ezeket a programokat.

Kaptunk olyan visszajelzést is, hogy gondjaink lehetnek, ha Netscape®-pel töltjük le a rendszerindító lemezeket, ezért lehetőség szerint igyekezzünk más FTP klienst használni.

Ezt a problémát általában egy rosszul beállított CD-meghajtó okozza. A CD-meghajtó rengeteg számítógépben a másodlagos IDE-vezérlő slave (szolga) portján található, a master (mester) port használata nélkül. Ez az ATAPI specifikációi szerint nem szabályos, de a Windows ezzel különösebben nem törődik, a BIOS pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyja a rendszer indítása során. Ezért képes a BIOS ilyenkor látni a CD-meghajtót, és ezért nem képes a FreeBSD teljes telepítésnél használni.

Ezen úgy tudunk segíteni, ha a CD-meghajtónkat az IDE-vezérlőn átállítjuk masterre, vagy arra az IDE-vezérlőre teszünk egy master eszközt.

Igen. Ehhez csupán egy szabványos Laplink-kábel kell. Amennyiben szükséges, a párhuzamos vonali hálózatkezelés beállításához olvassuk el kézikönyv PLIP-ről szóló részét.

Megjegyzés: A lemez “geometriája” alatt a lemezen található cilinderek, fejek és a sávonkénti szektorok számát értjük. Ezt a továbbiakban csak CHS-értéknek nevezzük (mint Cylinder/Head/Sector). Ebből állapítja meg a PC-s BIOS, hogy a lemezen honnan kell olvasnia és hova kell írnia.

Ez rengeteg félreértést okoz az újdonsült rendszergazdák számára. Először is megemlítenénk, hogy egy SCSI-lemez fizikai geometriája ebben az esetben teljesen lényegtelen, mivel a FreeBSD lemezblokkokban gondolkozik. Igazából nem létezik “a” fizikai geometria fogalma, ugyanis a szektorok sűrűsége a lemezen felületén belül sem állandó. Amit a gyártók általában “fizikai geometriának” hívnak, az általában az a geometria, amely a legkevesebb helyveszteséggel jár. Az IDE-lemezek esetében a FreeBSD ugyan CHS-értékekkel dolgozik, de ezt minden modernebb meghajtó legbelül blokkhivatkozásokká alakítja.

Egyedül tehát a logikai geometria számít. Ez a válasz, amikor a BIOS megkérdezi a meghajtónkat: “Mik a geometriai beállításaid?”, és ennek felhasználásával kommunikál vele a későbbiekben. Mivel a FreeBSD is ezt az értéket használja fel a rendszer indításánál, fontos, hogy jól adjuk meg. Ez különösen abban az esetben számít, amikor több operációs rendszer is található a lemezen, hiszen mindegyiküknek azonos geometriai beállításokat kell használniuk. Ellenkező esetben komoly gondok léphetnek fel a rendszer indítása során!

A SCSI-lemezek esetében a beállítandó geometria értéke attól függ, hogy a vezérlőn használjuk-e a bővített fordítás támogatását (extended translation support, amelyet gyakran csak úgy neveznek, hogy “Support for DOS disks >1GB” vagy ehhez hasonlóan). Ha ezt letiltottuk, akkor használjuk az N cilinder, 64 fej és 32 szektor sávonkénti felírást, ahol N a lemez MB-okban számított mérete. Így például egy 2 GB méretű lemez geometriai beállítása 2048 cilinder, 64 fej és 32 szektor sávonként.

Ha viszont engedélyeztük (ami gyakran előfordul, mivel így lehet az MS-DOS® bizonyos korlátozásait megkerülni) és a lemez kapacitása 1 GB-nál több, adjunk meg M cilindert, 255 fejet, 63 (és nem 64) szektort sávonként, ahol az M a lemez MB-okban mért kapacitása osztva 7,844238-al (!). Tehát az iménti példában is említett 2 GB-os meghajtó esetében 261 cilindert, 255 fejet és sávonként 63 szektort kapunk.

Ha nem lennénk benne biztosak, vagy a FreeBSD-nek a telepítés közben nem sikerül megállapítania a lemez geometriai beállításait, mi magunk is könnyen meg tudjuk határozni, ha készítünk egy kis méretű DOS partíciót a lemezen. A BIOS ekkor észlelni fogja a megfelelő geometriai beállításokat, és ha már nincs rá tovább szükségünk, akkor a partíciószerkesztőben nyugodtan törölhetjük. Hálózati kártyák és hasonló hardverek programozásához azonban még a későbbiekben hasznos lehet.

Használhatjuk viszont a FreeBSD-hez mellékelt pfdisk.exe segédprogramot is. Ezt a FreeBSD CD vagy a FreeBSD FTP oldalainak tools könyvtárában találhatjuk meg. Ennek a programnak a segítségével ki tudjuk deríteni, hogy a lemezen levő többi operációs rendszer milyen geometriai beállításokat használ. Az így kapott értékeket fel tudjuk használni a partíciószerkesztőben.

Igen. A rendszerindításhoz használt (gyökér)partíciónak az 1024. cilinder alatt kell kezdődnie, mivel a BIOS csak így képes betölteni onnan a rendszermagot. (Ez a korlátozás a PC-s BIOS-ok miatt van, nem a FreeBSD miatt.)

A SCSI-lemezek esetében ez általában azt jelenti, hogy rendszerindításhoz használt partíciónak az első 1024 MB alatt kell kezdődnie (vagy az első 4096 MB alatt, ha a bővített fordítást is engedélyeztük — lásd az előző kérdést). Az IDE-lemezek esetében ez 504 MB-nak felel meg.

A FreeBSD felismeri az Ontrack Disk Managert és figyelembe veszi. A többi disk managert nem támogatja.

Ha egyedül csak a FreeBSD-t akarjuk használni, akkor nincs szükségünk disk managerre. Egyszerűen csak állítsunk be egy akkora méretű lemezt, amivel a BIOS képes még megbirkózni (a határ általában 504 MB) és majd a FreeBSD kideríti, hogy valójában mennyi hely áll a rendelkezésére. Ha régebbi gyártmányú merevlemezünk van MFM-vezérlővel, akkor a FreeBSD-nek konkrétan meg kell mondanunk, hogy mennyi cilindert használhat.

Ha a FreeBSD mellett más operációs rendszereket akarunk használni, akkor ezt disk manager nélkül is megtehetjük. Egyedül arra kell vigyáznunk, hogy a FreeBSD indításához használt partíció és a másik operációs rendszer slice-a az első 1024 cilinder alatt kezdődjön. Ha nagyon körültekintőek akarunk lenni, akkor erre a célra egy 20 MB méretű rendszerindító partíció tökéletesen megfelel.

Ez általában akkor fordul elő, amikor a FreeBSD és a DOS vagy más operációs rendszerek nem értenek egyet a lemez geometriai beállításaiban. Telepítsük újra a FreeBSD-t és ezúttal figyelmesen kövessük a fentebb adott utasításokat!

Ez az előbbi kérdéssel kapcsolatos probléma egy másik tünete: a BIOS és a FreeBSD által használt geometriai beállítások nem egyeznek! Amennyiben a vezérlő vagy a BIOS támogatja a cilinderek fordítását (amelyet gyakran “>1GB driver support” néven találhatunk meg), akkor próbáljuk meg átállítani és így újratelepíteni a FreeBSD-t.

Alapvetően nem. Ettől függetlenül azonban javasoljuk legalább a base források telepítését, ahol számos olyan állomány megtalálható, amelyekre a későbbiekben még hivatkozni fogunk, valamint a sys (rendszermag) források telepítését, amelyben a rendszermag forrásai találhatóak. A rendszeren belül azonban a működéshez semmi sem igényli közvetlenül a források jelenlétét, egyedül talán a rendszermag beállítását végző config(8) program. A rendszermag forrásainak kivételével a rendszerben a fordítás menetét úgy építettük fel, hogy akár egy írásvédett módon csatlakoztatott NFS állományrendszerről is képes legyen dolgozni (a rendszermag forrásaira vonatkozó megszorítások miatt azonban azt javasoljuk, hogy ezt közvetlenül ne a /usr/src könyvtárba csatlakoztassuk, hanem egy másik helyre, ahol aztán szimbolikus linkek segítségével másoljuk le a forráskód könyvtárszerkezetének legfelső szintjét).

Ha kéznél vannak a források és tisztában vagyunk a rendszerfordítás folyamatával, akkor a későbbiekben sokkal könnyebben tudjuk a FreeBSD rendszerünket frissíteni.

A források egyes részeinek kiválasztásához lépjünk be a telepítőprogram Custom (Egyéni telepítés), majd a Distributions (Terjesztések) menübe.

Egy új rendszermag fordítása korábban fontos része volt a FreeBSD telepítésének, de a legújabb kiadások már kihasználják a rendszermag beállításának sokkal baratságosabb módszereit is. A FreeBSD 5.X és az azt követő változatokban már a betöltőből könnyen be tudjuk állítani a rendszermagot a beépített “hints” (eszközökre vonatkozó útmutatások) módszere által felkínált rugalmasabb lehetőségeknek köszönhetően.

Egy új rendszermag készítése viszont olyan esetekben még továbbra is hasznos lehet, amikor csak azokat a meghajtókat akarjuk megtartani benne, amelyekre ténylegesen szükségünk van. Ezzel többnyire memóriát tudunk megspórolni, habár a legtöbb rendszer esetében erre igazából nincs szükségünk.

A FreeBSD alapértelmezés szerint MD5-alapú jelszavakat használ. Ezeket a DES algoritmuson alapuló hagyományos UNIX®-os jelszavaknál sokkal megbízhatóbbnak tartják. A DES formátum természetesen továbbra is elérhető olyan esetekben, amikor a kevésbé biztonságos jelszavakat használó régi operációs rendszerekkel akarunk együttműködni. Emellett a FreeBSD-ben lehetőségünk van a sokkal biztonságosabb Blowfish jelszóformátum használatára is. Az új jelszavak formátumát az /etc/login.conf állományban található passwd_format bejelentkezési tulajdonság adja meg, amelynek értéke des, blf (amennyiben elérhető), illetve md5 lehet. A bejelentkezési tulajdonságokkal kapcsolatban a login.conf(5) man oldalt érdemes elolvasni.

Ha a rendszerünkhöz IDE-s Zip® vagy Jaz® meghajtót csatlakoztattunk, akkor próbálkozzunk újra az eltávolítása után. A rendszerindító floppy ugyanis hajlamos összekeverni a meghajtókat. A rendszer telepítése után természetesen újra csatlakoztathatjuk a meghajtót. Ezt remélhetőleg egy következő verzióban már kijavítják.

Ez a hiba a rendszerindító blokk és a rendszermag közti félreértésből, a lemezes eszközök helytelen kezeléséből fakad. Ilyen hibát általában olyan rendszerekben kapunk, ahol két masternek beállított IDE-lemez található vagy ha az egyes IDE-vezérlőkre csak egy-egy eszközt csatlakoztattunk és a FreeBSD-t a másodlagos IDE-vezérlőre kapcsolódó lemezre telepítettük. Ekkor a rendszerindító blokk szerint a rendszert az ad0 (de a BIOS-ban a második) lemezre telepítettük, miközben a rendszermag szerint ez a másodlagos IDE-vezérlőn elhelyezkedő első lemez, az ad2. Az eszközök felkutatása után a rendszermag megpróbálja a rendszerindító blokk által nyilvántartott eszközről, az ad0 lemezről csatlakoztatni a rendszerindító partíciót, ami viszont számára a ad2 eszköz lesz, így ez a próbálkozása meghiúsul.

Ezt a félreértést a következő módokon lehet helyretenni:

1. Indítsuk újra a rendszert és nyomjuk le az Enter billentyűt, amikor a Booting kernel in 10 seconds; hit [Enter] to interrupt szöveg megjelenik. Ezzel a rendszerbetöltő parancssorába kerülünk.

   Ezután gépeljük be a set root_disk_unit="lemezszám" sort. Itt a lemezszám értéke 0 lesz, ha a FreeBSD-t az elsődleges IDE-vezérlő master portján levő merevlemezre telepítettük, 1, ha az elsődleges IDE-vezérlő slave portjára, 2, ha a másodlagos IDE-vezérlő master portjára, és végül 3, ha a másodlagos IDE-vezérlő slave portjára.

   Most már begépelhetjük, hogy boot, és így a rendszernek el is kell indulnia.

   Ha ezt a változtatást véglegesíteni akarjuk (vagyis nem akarjuk ugyanezt eljátszani a FreeBSD minden egyes indítása során), akkor a /boot/loader.conf.local állományba vegyünk fel a root_disk_unit="lemezszám" sort.

2. Tegyük át a FreeBSD-t tartalmazó lemezt az elsődleges IDE-vezérlőre, és ezzel megszűnik az iménti félreértés.

A memóriára vonatkozó korlátozások platformonként változnak. Egy szabványos i386™ telepítés esetén például ez a határ 4 GB, de pae(4) segítségével akár még ennél több is elérhető. Ehhez olvassuk el az i386 platformon 4 GB-nál több memória használatára vonatkozó utasításokat.

A FreeBSD/pc98 esetén a korlát szintén 4 GB, azonban itt a PAE nem használható. A FreeBSD által támogatott összes többi architektúra elméletileg ennél több memóriát képes kezelni (több terabyte-ot).

Az FFS állományrendszerek méretének elméleti határa 8 TB (2 milliárd blokk), illetve az alapértelmezett 8 KB-os blokkméret esetén 16 TB. A gyakorlatban azonban szoftveresen ebből 1 TB használható ki, de kisebb módosításokkal akár 4 TB-os állományrendszer is használható (és létezik).

Egyetlen FFS állományrendszerbeli állomány mérete megközelítőleg legfeljebb 1 milliárd blokk lehet, ami 4 KB-os blokkmérettel számolva 4 TB-ot jelent.

4 KB-os blokkméret esetén a háromszoros indirekcióval származtatott blokkok a gyakorlatban is kihasználhatóak, és az egészet elméletben egyedül csak az állományrendszerben így ábrázolható blokkok maximális száma korlátozná (ami kb. 1024³ + 1024² + 1024), azonban a gyakorlatban ezt az állományrendszeri blokkokra vonatkozó 1 GB - 1 méretű (rossz) határ korlátozza. Az állományrendszeri blokkok számát ugyanis ki kellene terjeszteni a 2 GB - 1 méretig. 2 GB - 1 számú blokk használata körül jelentkezik ugyan néhány hiba, de ezek 4 KB-os blokkméret esetén nem is érhetőek el.

A 8 KB-nál nagyobb blokkméretek esetén mindenre a blokkok 2 GB - 1 maximális mennyisége érvényes, de a gyakorlatban ezt a blokkok számának 1 GB - 1 határa korlátozza. Az eredeti 2 GB - 1 mennyiségű blokk használata gondokat okozhat.

Mert a rendszermag és a felhasználói programok verziója eltér. A rendszermag frissítésekor feltétlenül használjuk a make buildworld és a make buildkernel parancsokat is!

A rendszerindítás második fokozatában közvetlenül meg tudjuk adni a betöltendő rendszermagot, ha a betöltő indítása előtt, a | jel megjelenésekor lenyomunk egy billentyűt.

Próbáljuk meg letiltani az ACPI támogatást. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy amikor a rendszertöltő elindul, lenyomjuk a Szóköz billentyűt. Ekkor a következőt kapjuk:

OK

Itt gépeljük be az alábbi parancsot:

unset acpi_load

Majd ezt:

boot